33.rész..

33.rész

Sziasztok!

Szabályosan ég a pofám, hogy csak most hoztam új részt, ráadásul megint ilyen icurka picurkát. De egyszerűen nem bírtam ezt most megírni. Nagyon nem is tetszik ez most. Úgy érzem nem tudtam kifejezni a kellő érzelmeket ehhez a részhez. Nem tudtam érzékeltetni, ezeket a szörnyen mély érzelmeket. Egyre inkább úgy érzem nincs meg bennem az, ami ehhez a dologhoz elengedhetetlen.. Talán nem nekem való az írás?! Nos azért itt van. Remélem nektek tetszeni fog. Nem magyarázkodok miért lett ilyen rövid és azért sem, hogy miért ilyen sokára hoztam. Már úgy is lényegtelen..

Puszi mindenkinek!! Tina..

***Fernando szemszöge ***

Mikor végre vége lett az interjúknak a szabadedzések után, lassan ballagtam vissza a homeba. Teljesen össze voltam zavarodva. Nem tudtam mit gondoljak, mit kellene gondolnom. Ki ez a Lejla? Miért csak most bukkant fel? Így hirtelen? Amióta először találkoztunk vele meggyőződésem volt, hogy ő Tina. De mikor ennyire rideg és fájdalmas ürességgel beszélt, minden reményem elszállt, hogy talán.. talán ő az.. Ez a Lejla Milton egy pökhendi, kegyetlen világgyűlölő nő. Nem is tudom.. Szeret ő egyáltalán valamit, valakit? Nekem úgy tűnik még magát sem. Teljes ellentéte az én Tinámnak. De mégis, ahogy a szemébe néztem, mégis őt láttam benne. Őt megkeseredve. Ez a Lejla utál mindent és mindenkit. Valami történhetett vele a múltban, amitől ennyire megkeményedett. De mi? Nekem úgy sem mondaná el. Valamiért pikkel rám. De miért? Mit tettem én ellene? Tudtommal semmit. Habár a férjét folyamatosan legyőzöm a versenypályán, de hát ez mégsem egy nyomós indok. Kár tagadnom, mióta megláttam csak ő járt a fejemben. Nem tudtam senki másra gondolni. Még a versenyzés sem érdekelt annyira, pedig ez a mindenem, a szenvedélyem mióta Tina elhagyott.. azóta még jobban. Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy neki mentem valakinek. Látszólag ő is nagyon el volt gondolkodva mikor összeütköztünk. Ahogy rá kaptam a tekintetem, mintha az előző ütéstől lehullott volna róla az állarc. Ahogy a szemembe nézett most először láttam érzelmeket az arcán. Gyűlölet, fájdalom, csalódottság, rémület.. aztán megint semmi. Valószínűleg észrevette mennyire bámulom és gyorsan rendezte a vonásait. Teljesen megrökönyödtem. Ezek az érzelmek ellenem irányulnak?

-Saj.. sajnálom.. – dadogtam és elkezdtem szedegetni a papírokat, amik nagy valószínűséggel a kezéből estek ki mikor egymásnak ütköztünk.

- Kicsit figyelhetne jobban. – mondta a már megszokott rideg hangján.

- Elnézést. Viszont maga sem figyelt. – jelentettem ki, majd a kezébe nyomtam a papírokat és mivel úgy voltam vele, hogy 2 mondatnál többet még nem beszéltünk ezért hátat fordítottam és elindultam abba az irányba amerről jöttem, de váratlanul megszólalt. Viszont nem azon a hangon, amit megszoktam tőle.

- Sajnálom. Csak mostanában elég szétszórt vagyok.. azt hiszem.. – mondta félénken. Teljesen meglepődtem. Úgy kellett felkaparnom a földről az állam. Most tényleg a jégkirálynő beszélt hozzám ilyen.. Lágyan? Ilyen emberien? Lassan megfordultam. Nem lepleztem a meglepődöttségem. Nem volt értelme. Már a legelső találkozásunk óta úgy érzem, hogy a vesémig lát.. Bármilyen érzelmet is próbálok eltitkolni előle, úgy érzem teljesen fölösleges, hisz úgy is tudja, mit gondolok és érzek. Úgyhogy most nem is akartam leplezni. Most először vett emberszámba. Most először éreztem érzelmet a hangjában.

- Ne nézzen így rám! Mi baja? – lépett egy lépéssel közelebb hozzám. Megremegtem, ahogy éreztem a karomon a puha ujjainak simogatását. Mi ez az érzés? Olyan… ismerős..

- Semmi.. Csak most először éreztem azt, hogy ön észrevesz engem. – adtam ki magamból, ami abban a pillanatban a szívemet nyomta.

- Miért? Mit kellett volna tennem? Ön és a felesége. Jól tudom, hogy a felesége? – Bólintottam. – Az első találkozásunk alkalmával nekem estek, hogy egy számomra ismeretlen ember vagyok.

- Igaza van. De én tényleg azt hittem.. Meg voltam róla győződve, hogy ön az egykori szere… De most már tudom, hogy ez nincs így. – mosolyogtam rá elég vérszegényen. Újra rám törtek az érzelmek. Tina.. édes Tinám.. hol lehetsz most? Adj jelet magadról…

- Egykori kije? – sejtettem, hogy be fog következni ez a pillanat, de belül reméltem, hogy nem ilyen gyorsan. Újra azzal a megszokott jéghideg modorával szólt hozzám. Ettől az amúgy is mínuszba nyüstölt hangulatom még eggyel lentebb fokozódott.

- Nem lényeges. Hova indult? Elkísérhetem? Vagy esetleg.. Nem lenne kedve este velem vacsorázni? – váltottam gyorsan témát.

- Este programom van. Harryvel megyek vacsorázni. – mondta büszkén. Én meg majd elsüllyedtem szégyenemben. Hát persze, hogy nem a kis pilótát választja, ha a közelben van egy herceg is. És úgy látom, jóban lehetnek, ha már tegeződnek. És ahogy kiejtette a nevét, még el is mosolyodott. Ennyire senkinek még nem éreztem magam.

- Hát persze.. – morogtam alig hallhatóan.

- Most viszont elkísérhetsz a sajtókonferenciára. Elvileg Bernieék gyászolnak. – mondta ismét érzelemmentesen, és hogy még jobban meglepjen szembe állt velem, lágyan végigsimított az arcomon és még egy elég fura mosolyt is küldött felém. Teljesen megbabonázva követtem. Igazából le sem esett, amit mondott. Csak később, amikor a színültig feketében lévő teljesen megtört anya nyilatkozott a sajtónak.

- Üdvözlöm önöket! El fogok mondani egy elég magánjellegű hírt. Nagyon nehéz ez nekem. És természetesen a férjemnek is. Kérem ez után a bejelentés után kíméljenek meg minden ehhez kapcsolódó kérdéstől. – A számomra nagyon jól ismert nő szeméből kihullott az első könnycsepp, megvárta, míg lefolyik végig z arcán, majd egy nagy sóhaj után folytatta. – Elhunyt a lányom. Pár éve már Afrikában élt, nehéz helyzetű gyermekeket tanított és segített nekik. Valami járvány viszont elvitte. Nem kívánok többet erről beszélni. Kérem, tiszteljék Tina emlékét. Köszönöm. – Azzal lesétált a mikrofonok özönéből egyenesen Bernie karjaiba. Majd együtt távoztak a teremből.

Csak álltam ott. Hirtelen kiürült a terem. Legalábbis úgy éreztem. Csak én voltam ott. Elveszetten. Forgott velem az üres terem. A fülemben halottam Tina minden egyes szavát, amit mondott nekem. Lepergett előttem az életem azon szakasza, amikor vele voltam. Amikor minden időnket egymásnak szenteltük. Ő volt életem szerelme. És már nincs.. Éreztem a szorítást, éreztem valami eltört bennem ott. Ott a felső testem közepében. Vagy megsemmisült.. Nem tudom megmondani. Iszonyat nagy fájdalmat éreztem. Nem így gondoltam azt, hogy adjon jelet magáról. Neeem.. Miért? Ő volt életem legjobb, legigazabb és legnemesebb része. Miért pont ő? Ennél még az is jobb lett volna, ha soha nem tudom, meg hol van. De ez.. Nem hiszem el. Nem érzékeltem semmit a külvilágból. Csak forogtam forogtam. Teljesen egyedül. Mindent megbántam. Megbántam életem összes bűnét. Még azt a legnagyobbat is. És azt is, hogy feleségül vettem azt a hárpiát. Még mindig forogtam. Majd elvesztem a sötétségben…