Kettős Élet... 4. rész - Történjen bármi, végre elhatároztam..!!

Sziasztok!

Itt az ígért rész! Fogalmam sincs, mikor jön a kövi rész! Nem ígérek semmit, mert félek, hogy nem tudnám betartani. Dolgozok és élni sincs időm. Ha most elkezdeném, nektek sorolni mennyi dolgom lenne még, el sem hinnétek nekem, úgyhogy jó olvasást!

Puszillak titeket: Tinaa..

Történjen bármi, végre elhatároztam..!!! - 4. rész

Ahogy néztük egymást, mintha megállt volna az idő körülöttünk. Csak néztük egymást, teljesen elvesztem a jég kék szempárban. Gyönyörűek voltak. De nem csak az volt szép. Az  az arc, az az áll, az a  szemöldök, az  az orr, az a haj, mind megbabonázott.  

- Hé!! Hahóóó! Cari! Carina! Rina! Carina Rose! Az isten szerelmére. – térített vissza Chris.

- Ó bocs. Elbambultam. – néztem rá újra Kimire, aki mintha nem történt volna semmi, nyugodtan ült le az asztalhoz. Velem szemben. Miért pont oda? Még sosem hozott zavarba egyetlen pasi sem. De ő olyan gátlástalanul, szemtelenül, megtette, hogy még csak észre sem vette. Ez kész vicc.

 A vacsora nagyon jól telt. Sebastian nagyon aranyos. És ugyan olyan unalmasan, mint Ali. Egymáshoz illenek. Azt mondták, hogy ízlett nekik a kaja, mondjuk szerény véleményem szerint csak udvariaskodtak. Másfél óra alatt dobtuk össze. És megsúgom, nekem nem ízlett. No problem.

Később Ali és Seb felmentek az emeletre így hármasban maradtunk. Chris és Kimi jól megértették egymást. Míg én elpakoltam az asztalról a fiúk nagyon elvoltak. Előkerült egy üveg vodka is.

- Chris eldugtad a vodkámat? – hitetlenkedtem, mikor lehozta a szobájából.

- Te mindig bevedelsz mindent. Kellett egy kis dugi. – kacsintott rám. Majd felbontotta és öntött maguknak.

- És én?? Akkor már önts belőle minimum egy pohárral. Ha már elloptad. – ütöttem rá a vállára.

- Áú.. Jó jó jó. Nyugi. Öntök már. – nevetett. Kimi nem nevetett, csak egy pici félmosolyra húzta a száját.

- Szereted a vodkát? – nézett rám közömbösen.

- Ööö.. Mindent szeretek, amiben alkohol van. – mondtam őszintén. Kínomban a fejemet vakartam.

- Belevaló csaj vagy. – mosolygott rám végül.

- Ilyennek is lenni kell! – Vontam vállat. – Na, kapok? – néztem kölyökkutya szemekkel Tonyra.

- Nyugi csajszibogyó! Hozok egy poharat! – Felállt és odalépett a szekrényhez, ahol a poharakat tartjuk.

- Ne fáradj! Kiszolgálom magam.. – Azzal elvettem az asztalról az üveget és meghúztam.

- Mit csinálsz?? Most megbaciztad az üveget! – háborodott fel.

- Ne háborogj! Nem vagy te tenger.. – kuncogtam rajta sunyin.

- Ez jó volt! – szólalt meg Kimi is.

- Ami igaz az igaz! Poénokért és furfangosságokért nem kell a szomszédba mennie. – Ismerte be nevetve Chris.

- Ezt bóknak veszem! – Besétáltam a nappaliba kezemben az újonnan lopott vodkámmal és belehuppantam az én pihe puha babzsák fotelembe. Kinyújtottam kezem-lábam és elhelyezkedtem. Úgy nézhettem ki, mint valami kinyúlt béka. De nem érdekelt. Csukott szemmel a számhoz akartam emelni az üveget, de ekkor észrevettem, hogy már semmi sincs a kezemben. Felpattant a szemem. Ekkor már hallottam a fiúk kacagását. – Fúj, de utállak Chris. – Durcásan összehúztam a szemöldököm és karba tettem a kezem.

Mivel a fiúk már a földön fetrengtek a rajtam való nevetésen, úgy döntöttem felmegyek a szobámba és hozok le magamnak egy másik üveg szeszt. Méltóságteljesen felálltam. (Már amennyire méltóságteljesen fel lehet állni egy babzsák fotelból.) Felpeckeltem az állam és felrobogtam a lépcsőn.

Volt az ágyam alatt egy kincses ládám. Számkóddal és lakattal ellátva. Ebben a ládában minden benne volt, ami fontos nekem. Többek között egy nyaklánc, ami születésemkor a nyakamban volt. Egy gyönyörű szív alakú gyémántokkal kirakott medál volt rajta. Ki lehetett nyitni. Nyilvánvalóan arra tervezték, hogy képet tegyenek bele, de ebben semmi más nem volt csak egy szó. „Rose”. Úgy éreztem valahogy kötődök ehhez a nyaklánchoz és ehhez a szóhoz. Úgyhogy mikor kikerültünk az árvaházból ezt a nevet vettem fel. Nem tudom honnan került hozzám ez a nyaklánc, azt pedig végképp nem tudok kitől kaptam, de valahogy mégis sokat jelentett nekem.

Sok árvával ellentétben és meg szerettem volna találni a szüleimet. Minden áron meg akartam kérdezni tőlük, hogy miért hagytak el.. Hogy miért nem kellettem nekik.. Marta a torkomat a sav, ahogy belegondoltam. Valahol nekem is vannak szüleim. Vagy nincsenek. De meg fogom őket találni. Felemeltem a nyakláncot és belefektettem a tenyerembe a nyakláncot és a medált. Ökölbe szorítottam a kezem. Megesküdtem, hogy megtalálom őket. Megesküdtem, hogy boldog leszek, bármi történjen.

Volt még a dobozkámban kulcs, néhány irat, a bizonyítványaim, és egy papír cetli. Egy cetli, amin látszott az idő múlása, az időjárási viszonyok, ujjlenyomatok. Emberkéz álltam képzett gyűröttség.

Egy férfi száma. Egy férfié, aki megváltoztathatná az életem. Aki végre elvezethetne a vágyott cél felé. De nem akarok szenvedni. Nem akarom megtenni amit, kér. 5éve már, hogy őrzöm ezt a cetlit. És mégis. Mégis képtelen vagyok megtenni amit, kér… Túl önző vagyok. Ez az igazság. De most vége.

Lehajtott fejjel felállt az ágyról. Arcán könnycsíkok fénylettek. Haja előre bukott, szemét nem lehetett kivenni. Mindkét kezét a teste mellett ökölbe szorítva tartotta. Egyikben a nyakláncot, a másikban a cetlit szorongatta. Eldöntötte. Felkeresi a férfit. Tegyen az bármit vele. Ki fogja bírni. Ő erős! Erősnek kell lennie!!..